...
(olasz ismerősöm): Képzeld, szerdán megyünk koncertre Bécsbe.
(én): Tényleg, mire?
(olasz ismerősöm): Agent Side Grinder.
(én): Nebassz, imádom azt a zenekart, most írtam az új albumukról.
(olasz ismerősöm): Tényleg? Jössz? Van egy hely a kocsiban.
(én): Tényleg?
(olasz ismerősöm): Tényleg.
(én): Tudod mit? Megyek.
Nem megyek most bele a koncertleírásba bővebben, de maradjunk annyiban, hogy zseniális élmény volt: a hangzás remek, a zenészek fantasztikusak, az énekes lenyűgözően karizmatikus, úgyhogy tökéletesen felfrissülve és elégedetten tértem vissza egy négy és fél személyes kisautó középső ülésén fülig húzott vállakkal és görbe háttal nyomorogva. De jöjjön az ígért lemezkritika inkább.
Agent Side Grinder –
Hardware (2012)
Senkit ne vezessen
félre a svéd zenekar megtévesztően metálos asszociációkat
keltő neve: amit a srácok nyújtanak, az a 80-as évekkel átitatott
synthpop, EBM és post-punk kvintesszenciája. Előképeiket a
zenekar sem tagadja, a honlapjukon lévő leírás szerint a korong
olyan, akár egy zenei időugrás, randevú a régi nagyokkal – név
szerint a Kraftwerkkel, az Einstürzende Neubautennel és a Depeche
Mode-dal.
Ami valójában
lenyűgöző, az a hipnotikus erő, amivel magával ránt az album.
Kimért, mégis húz – ismerős, mégsem utánzat. Az oké, hogy
egyre-másra olyan érzést kelt, mintha ilyet már hallottunk volna
valahol (mindjárt az albumnyitó számnál betáncol az ember szeme
elé egy eksztázisban rángatózó Ian Curtis képe), azonban ezek a zenei
asszociációk olyan gyorsan váltják egymást, hogy az ember csak
kapkodja a fejét. Emitt korai Depeche Mode egészen furcsán
Kraftwerkes szintitémával, amott meg valahogy Joy Divison, sőt mi
több, Nick Cave (Agent Side Grinderman?), egy-egy pillanatra pedig
Doors-t idéző analóg pszichedélia, és Suicide-osan vibráló
mélyek.
A dübögő dobgép és
a post-punkos basszusgitár témák karöltve adják meg a monoton
alapzakatolást az albumindító Look Within-nel. A vintage
hangzású analóg szintikből előcsalt dallamok aláhúznak. Az
alig észrevehetően ki-beúszó effektek cizellálnak. És mindennek
tetejébe még ott van ez a fojtott, várakozást keltő, ernyesztő,
nyugtalanító, mindvégig véresen komoly ének. Ennek
ellensúlyozásaképp az első kislemez, a Wolf Hour egy kollab
a „svéd indie ikon” Henric de la Cour-ral, aki vokáljaival
némileg lágyít a kegyetlen összhatáson. A következő, Mag 7 című nóta részben a majdnem 7 és fél percre rúgó hossza miatt
különleges, amivel nem csak a legelnyújtottabb szám az albumon,
de a legzseniálisabban felépített szintetizátor-szólammal is
bír. Egészen érdekes dolgok történnek itt a lemez közepén. A
meghökkentően lírikus Pyre újfent zenész barátok
közreműködésével jött létre: a svéd Skriet elnevezésű duó
két tagja járult hozzá a melodikus basszustémájú balladához,
és el kell ismerni, elképesztően szépen simul bele a slide gitár
és a plusz ütős szólamok. A záró szám az indító Look
Within-nél kétségtelenül lágyabb hangot üt meg úszós
szintibetétjeivel és barátságosabb énektémájával, azonban
határozott basszus-szólamával szép keretet ad az albumnak.
Itt van tehát ez a
lemez. Puritán, de cseppet sem unalmas. Egyszerre hűvös és
dekadens, ennek ellenére észrevétlenül bele lehet mélyedni.
Olyan, akár egy süppedős fotel a világűrben.
